A Jeet Kune Do: nem más, mint az utcai harcok kifinomult változata; szabályait pedig mindenkoron a küzdő egyén szabja meg.

A szobrász, amikor a művén dolgozik, nem ad a mintázásra váró tömbhöz még több anyagot. Ellenkezőleg, eltávolítja a felesleges részeket, hogy előtűnjék az igazság.

Bár a technika minden időszakban fontos, soha nem szabad, hogy túl gépiessé, komplikálttá, korlátozóvá váljék. Ha vakon kötődünk hozzá, végül túlságosan rabjaivá válunk korlátozásainak.

Ha valaki megtámad válaszod rá nem az 1. számú technika, a 2. számú helyzet, vagy az 5. számú paragrafus. Egyszerűen úgy mozogsz, mint a hang és a visszhang.

Mielőtt tanulni kezdtem a harci művészetet, számomra egy ütés nem jelentett többet, mint egy ütés, egy rúgás nem többet mint önmaga. Mikor pedig tanulni kezdtem, a rúgás már nem volt többé pusztán csak egy rúgás, az ütés nem többé egy ütés. Most viszont, hogy megértettem a harci művészetet, a rúgás épp csak újra egy rúgás, az ütés épp csak újra egy ütés.

A tudás tetőpontja lényegében nem jelent semmi rendkívülit. A lehető legnagyobb egyszerűséget, képességet arra, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki a legkevesebb eszközzel. Csak az használ felesleges „díszítéseket”, aki még fél úton jár a tökéleteshez.

A zsák élettelen, soha nem üt vissza olyan agresszíven, mint egy valódi ellenfél. Így a tanuló könnyen önelégültté válhat, és az öklözés, a harc közben „nyitva” hagyja magát.

Soha ne taszigáljátok, lökdössétek a zsákot! Emlékezzetek arra, hogy a rúgás és az ütés ereje a megfelelő testhelyzet, az alkalmas pillanat összhangján múlik, nem pedig elsősorban az ütés erejétől függ, mint ahogy azt sokan gondolják.

Ha meg tudom a 90kg-os lengő zsákot egyetlen rúgással állítani, biztos lehetek benne, hogy egy 100kg-os emberrel is simán elbánok.

Ha jól is megy az effajta kiegészítő, pótló tréning, ne gondoljuk, hogy már valódi szakértői vagyunk a küzdelemnek. Ne feledjük, hogy a tényleges harc, a küzdés a legmagasabb fokú dolog, és mindez csak a hozzá vezető eszköz.

Bármilyen harci művészet gyakorlásához nincs jobb a kötetlen, szabad stílusú küzdésnél.

Valami ami statikus, merev, annak számára képzelhető csak el egy kiszabott út, de nem egy olyan dolog számára, ami élő, változó. A harc pillanatról pillanatra él, változik.

A helyes tartás a küzdelem alapja. A pillanatban megfelelő legtermészetesebb pozíciót kell felvenni.

A helyes tartás a test hatékony szervezettségének kérdése, csak hosszú, fegyelmezett gyakorlás útján érhető el. A készenléti állás a legalkalmasabb ahhoz, hogy mechanikusan végrehajtsunk minden technikát és készséget. Lehetővé teszi, hogy teljesen ellazuljunk és egyúttal lehetővé teszi a gyors reakció szempontjából legalkalmasabb izom és idegállapotot.

Helyes tartás hatása:

A testnek a végtagoknak olyan helyzetet teremt, amely a következő mozgásoknak mechanikusan a legkedvezőbbek.

Lehetővé teszi, hogy ún. „pókertestet” mutasson a küzdő, amely éppen olyan keveset árul el a tervezett mozgásokról, mint ahogy kártyajáték közben az ún. „pókerarc”.

A testnek az izomnak azt a megfelelő feszültséget és izomtónust adja, amely szükséges a gyors reakcióhoz és a jó koordinációhoz.

Olyan állást kell felvenni, amely a lehető legnagyobb fokú lazaságot és feszültségnélküliséget nyújtja és éppen ezért, amelyből a leghatékonyabban lehet állandó mozgásba átmenni. A készenléti állás elsősorban is a helyes „szellemi tartás állása”.

A vállat lazán, a kezet pedig könnyen felfelé kell tartani feszültség nélkül és támadáshoz készen. Az egész váll és kar laza és fesztelen legyen azért, hogy a vezető kezet, mint egy vívótőrt használhassa. A kéztartásnak gyakran kell változnia, egészen attól a helyzettől, amikor az ököl hátul és alacsonyan van egészen vállmagasságig, széltében pedig a vezető váll külső oldalához, amennyire csak lehetséges, de anélkül, hogy közben a könyök síkjában túlzottan felemelkedne. Tartsd a